PICi baba, és PICi anya született.

Azon a napon, nem csak Ő született meg – én is.

Egyik óráról a másikra anya lettem.

„Ha erősen vérzel, azonnal menj koraszülött ellátó helyre.” – mondták.

Nem véreztem erősen.

Nem volt összehúzódásom.

Még 10 hét volt hátra a kiírt dátumig.

Gondtalan várandósság volt.

Az orvosom sem aggódott, mikor felhívtam, vérzek.

Május 17-én délután, mégis megszületett a kislányom. Az én Csodám.

Egy rutinvizsgálatra számítottunk. Hogy majd elmondják pihenjek, és megyünk haza a férjemmel. Az orvosok arcán viszont láttam, valami nincs rendben. Elmagyarázták mi történik – elkezdett leválni a méhlepény – de az agyam nem fogta fel, hogy ebből ma szülés lesz.

Befektettek egy szobába, ahol gépre kötöttek, figyelték az összehúzódásokat. Voltak. Nagyon is voltak.

Akkor tudatosult bennem, hogy itt tényleg baj van, amikor az aneszteziológus taglalni kezdte, hogy milyen fontos, hogy az epidurális érzéstelenítőt be tudja adni, és ne kelljen altatni. Egyszerűen nem értettem – miért kell engem altatni? Mi fog most velem történni? „Meg kell szülessen a baba.”

Majd felgyorsultak az események. Sorra érkeztek a kérdések: „Van kívánságuk, melyik kórházba vigyük át a babát?” Fogalmunk sem volt. Nem voltunk felkészülve.

Egyszerre csak a liftben találtam magam a műtő felé. A szülésznő és az aneszteziológus a fejem felett hétköznapi dolgokról beszélgettek. Rettenetesen féltem. Csak az járt a fejemben: Mi lesz a kisbabámmal? Mi van ha nem éljük túl? Tudja a férjem mennyire szeretem?

A műtét kezdete után, kb 8 perc múlva már meg is született a lányom. Nem hallottam felsírni. Még csak azt sem tudom pontosan, hogy mikor vették ki, mikor vitték ki. A férjem ment utána, Ő látta először, Ő hajolhatott hozzá közel, Ő adta ki neki a parancsot: Össze kell szedned magad!

Már órákat voltam az őrzőben, mikor végre hír jött a babámról. Nem kaptunk tüdőérlelőt, így bár gyengén, gyámoltalanul felsírt, lélegeztető gépre kellett kerüljön. Hogy ne hűljön ki a teste, egy zacskóba tették, így került az inkubátorba. Behozták nekem a szobába, de csak az apró, törékeny, bezacskózott lábait érinthettem meg. Ezután átszállították a PIC-re.

Míg én lábadoztam, próbáltam megtenni az első lépéseket a császár után, a férjem egy igazi hős volt. Követte a PIC-re a kislányunkat, és begyűjtött minden információt.

Tudtam, hogy nagy út vár a babánkra, de a hírekre, amivel visszaérkezett, nem voltam felkészülve: apró teste tele van zúzodásokkal, nagyon nem jó, hogy szállítani kellett, valószínűleg agyvérzése van. HOGY TESSÉK?! Ami a legfontosabb, azonnal anyatej kell neki. 1-2 ml volt, amit másnap reggel megkaphatott.

Következő reggel tudtam a lányom után menni, ekkorra még súlyosabb agyvérzést állapított meg a Doktornő.

Mikor beléptem az anya-szobába, 4 másik anyuka volt bent. Kedvesek, sorstársak. Egyszerűen nem értettem, hogy tudnak ilyen nyugodtak lenni, amikor a babájuk az inkubátorban fekszik?

Teljesen magam alatt voltam. Fogalmam sem volt mi vár ránk, tehetetlennek éreztem magam.

Minket egy csoda vett körül. A lányuk agyvérzését estére egy másik orvos nem találta, valószínűleg nem is volt neki.

Ezt követően tapasztaltam meg azt, hogy egy ilyen helyen, mennyi szeretet képes koncentrálódni az emberekben. Azokban is, akikről egyáltalán nem gondolnád. Itt mindenki tudja, hogy min mész keresztül, és bár fáj, ami történik, mégis tartjátok egymásban a lelket. Valahol a másik története a tiéd is. A hétköznapi feladatok, gondok, semmivé válnak.

Ez lesz a valóságod: küzdő babák; aggódó, sötétben, csendben síró anyukák, akik semmi mást nem tudnak tenni a legnagyobb kincsükért, csak tejet fejni; az otthon és a kórház között rohangáló apukák, és azok az angyalok, akik nővér és orvos képében mentik meg a gyermekedet. Örökké hálás leszek nekik!

Életem leghosszabb 3 hetét töltöttük a III-as PIC-en. Sosem fogom elfelejteni azokat az anyukákat, akik mellé bekerültem, és mint egy kiképzőtáborban, a nehézségek összekovácsoltak minket. Együtt fejtünk, együtt éltük meg ennek minden örömét és nehézségét. Együtt voltunk jelen egymás gyermekeinek sikerekor („már 10ml-t eszik a babám”, „én pelenkázhattam át!”, „mehetek kenguruzni!”) és egymás fájdalmaiban, gyászában.

Kislányom végigment az útján: morfium, intubálás, infúziók, láz, vért kellett kapjon, a tüdeje nagyon éretlen volt. Mégis hálás lehetek, mert minden reggel, mikor összeszorult gyomorral mentem be hozzá – mi történhetett az elmúlt 5 órában? -, mindig jó híreket kaptam.

3 nap után ölelhettem először magamhoz. Olyan apró volt, olyan törékeny… életem legszebb pillanata volt, mikor ott aludt rajtam. Törékeny kis hangjával felsírt, elpanaszolta az addig történteket… meg sem mertem mozdulni, nehogy valami történjen vele.

Szépen lassan összeszedte magát, és átkerültünk PIC II-re. Itt már tudtam, hogy egyenes út visz minket innen hazafelé, de még sok-sok gramm hiányzik ahhoz, hogy elengedjenek minket.

4 hetet töltöttünk itt.

Rengeteget tanultam ezidő alatt. Hálás vagyok, hogy segítséget kaphattam a szoptatásban, etetésben, és egy idő után magabiztosan kezeltem azt a helyzetet is, mikor a lányunk elfelejtett levegőt venni (apnoe). Volt visszaesés, HFNC, plusz oxigén, mert valahogy az evések mindig lefárasztották annyira, hogy a véroxigénszint mérő besípolt, kékült el a kis arca.

Egészen az utolsó napig volt ezzel problémánk, amikor a hazajövetelünk előtt megbeszéltem a lányommal, hogy otthon erre egyszer sem kerülhet sor! Soha többet nem fordult mégegyszer elő.

Szerettem volna egy babanaplóban vezetni a történetünket, de egyik sem adott annak a valódi élethelyzetnek helyet, amit mi átéltünk. Sokkal több ez, mint egy szüléstörténet. A születés és a hazajövetel között eseménydús hetek, hónapok állnak, amik bizony lelkileg megterhelőek az egész családnak.

Ezért jött létre a PICi Napló. Azoknak az emlékeknek, amik minden anya és apa életét megváltoztatják.